2. Segítség

Sziasztok!

Sajnálom a kiesést.

Remélem, azért a rész tetszeni fog.:)

Jó olvasást!

Lily

A hónapok napokká folytak össze a szemeim előtt. Nem tudtam egyetlen egyet sem kiemelni közülük, ami különleges, más lett volna, mint a többi. Monoton, üres életet éltem. Úgy éreztem magam, mintha sosem ment volna le a nap, és újra és újra ugyanazokat a perceket kellene átélnem. Szinte már magam mellett éreztem az elvesztett szerelmem. Mérhetetlenül hiányzott, én pedig tisztában voltam vele, hogy egyenes, gyönyörűen kitaposott ösvényen haladok a biztos őrület felé. Ezt pedig nem akartam. Ő sem akarná, hogy úgy éljek, ahogy.

Sehogy.

Épp ezért megacéloztam magam és a folytonos terápiás kezelés mellett, amit kaptam, egyre többet kezdtem kimozdulni a barátaimmal. Persze, nem tudtam huzamosabb időt velük tölteni, de bizakodó voltam és tudtam, hogy előbb utóbb ez változni fog.

Daniel- az elvesztett vőlegényem- bosszantása céljából, úgy döntöttem, hogy veszek egy macskát. Na jó. Inkább örökbe fogadtam egyet. Szörnyű egy bosszú, ugye? Még hogy csak közel állok a becsavarodáshoz…

A cirmossal egész jól osztoztunk a lakáson. Éjszakánként a lábam mellé bújva, Dan helyén elterülve aludt. Egészen addig, amíg bőgve fel nem riadtam és üldöztem el onnan, hogy vőlegényem párnájába temetve az arcom, érezhessem közel magamhoz, idézhessem fel az emlékét, illatát, Őt magát.

Pokoli éjszakáim voltak. Napközben hazudhattam, tettethettem, mosolyoghattam, ahogy csak akartam, az éjszakáim ugyanolyan keserűen, szánalmasan teltek, mint a halála híre óta. Keveset aludtam, és mikor sikerült, akkor is rémálmok gyötörtek.

Hiányzott a fiú az életemből. A boldogság és jókedv, amit magával hordozott, mint egy talizmán. Imádtam a közelségét és a belőle sugárzó jót. Megvesztem a humoráért és a személyiségéért. Menthetetlenül beleestem, akárhányszor a csokoládébarna szemeibe néztem. Imádtam, hogy a ruhái megőrizték az illatát és akárhányszor belebújtam valamelyik felsőjébe, csak Őt éreztem magam körül.

Habár a legtöbb időmet otthon töltöttem, a külvilágot lehetetlenség volt kizárni. Milliónyi virágot és hívást kaptam. Mindenki engem sajnált és az én támaszom akart lenni. Még olyanok is, akiknek a kilétéről halványlila sejtelmem sem volt. Mindenki A balesetre volt kíváncsi. Hogy mi történt és mégis hogyan.  Lassan én magam is a tűrőképességem határára kerültem. És ez nem a szokásos, gyorsan megbocsátok fajta harag volt. Az a lány a múlté lett, végérvényesen.

Az új lakótársam, Cirmos-, mert ilyen kreatív nevekkel tudom illetni a környezetemben élőket- minden egyes idegösszeroppanásos pillanatomat megérezve, az ölembe telepedve dorombolt egészen addig, amíg a könnyeim fel nem száradtak, és a lakás néma csendje át nem ölelt, magába nem szippantott. Ilyenkor, akarva-akaratlanul is láttam magam előtt Dan fancsali arcát, ragyogó szemeit és hallani véltem a fejében kattogó fogaskerekeket, ahogy azon agyal, mégis mi módon tudná eltüntetni az új vendéget a közelemből.

Keserűen felnevettem. Sosem fogok előrébb jutni, ha folyton csak a múltban élek. Bár, mindezt könnyű elhatározni, a megvalósítása szinte már a lehetetlen határát súrolja. Hogy tudnád azt, ami meghalt enyhíteni? Egy utolsó, végzetes hibát helyrehozni? Mi mindent tennél másképp, ha akkor tudtál volna a jövőről?

Én tudtam, mit tettem volna másképp. Kezdetnek, sosem engedtem volna el Dant. Soha. Nem vitatkoztam volna egy olyan jellegtelen kérdésen, hogy milyen legyen a gyűrű. Elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem. Hogy milyen üres lenne az életem nélküle. Hogy milyen üres most is.

A fájdalom újult erővel lángolt fel az ereimben és támadta meg a szívem minden egyes négyzetcentiméterét. Már képtelen voltam eldönteni, hogy kínomban mit is csináljak. Az arcomat kapargattam volna, csakhogy a lelki fájdalmam egy kicsit is enyhüljön. De pontosan tudtam, hogy ez mi mindent vonna maga után. És Dan nem ezt várná el tőlem. Ez nem az Ő energiabomba, makacs menyasszonyának a válasza lenne az élet nehézségeire.

Amennyire csak tudtam, összekapartam magam és a telefonért nyúltam, majd tárcsáztam.

-          Halló?

-          Anya? Te vagy az? Szükségem lenne a segítségedre.

-          Mi a baj kincsem?

-          Vissza akarom kapni Daniel menyasszonyát. Önmagam akarok lenni, anya!- zokogtam, mire a vonal túlsó végéről egy hatalmas sóhaj érkezett, majd a vonal megszakadt.

UI.: Erősen gondolkodom azon, hogy elindítsam a másik blogot is, a misztikus jellegűt. Mit gondoltok?