2. Segítség

Sziasztok!

Sajnálom a kiesést.

Remélem, azért a rész tetszeni fog.:)

Jó olvasást!

Lily

A hónapok napokká folytak össze a szemeim előtt. Nem tudtam egyetlen egyet sem kiemelni közülük, ami különleges, más lett volna, mint a többi. Monoton, üres életet éltem. Úgy éreztem magam, mintha sosem ment volna le a nap, és újra és újra ugyanazokat a perceket kellene átélnem. Szinte már magam mellett éreztem az elvesztett szerelmem. Mérhetetlenül hiányzott, én pedig tisztában voltam vele, hogy egyenes, gyönyörűen kitaposott ösvényen haladok a biztos őrület felé. Ezt pedig nem akartam. Ő sem akarná, hogy úgy éljek, ahogy.

Sehogy.

Épp ezért megacéloztam magam és a folytonos terápiás kezelés mellett, amit kaptam, egyre többet kezdtem kimozdulni a barátaimmal. Persze, nem tudtam huzamosabb időt velük tölteni, de bizakodó voltam és tudtam, hogy előbb utóbb ez változni fog.

Daniel- az elvesztett vőlegényem- bosszantása céljából, úgy döntöttem, hogy veszek egy macskát. Na jó. Inkább örökbe fogadtam egyet. Szörnyű egy bosszú, ugye? Még hogy csak közel állok a becsavarodáshoz…

A cirmossal egész jól osztoztunk a lakáson. Éjszakánként a lábam mellé bújva, Dan helyén elterülve aludt. Egészen addig, amíg bőgve fel nem riadtam és üldöztem el onnan, hogy vőlegényem párnájába temetve az arcom, érezhessem közel magamhoz, idézhessem fel az emlékét, illatát, Őt magát.

Pokoli éjszakáim voltak. Napközben hazudhattam, tettethettem, mosolyoghattam, ahogy csak akartam, az éjszakáim ugyanolyan keserűen, szánalmasan teltek, mint a halála híre óta. Keveset aludtam, és mikor sikerült, akkor is rémálmok gyötörtek.

Hiányzott a fiú az életemből. A boldogság és jókedv, amit magával hordozott, mint egy talizmán. Imádtam a közelségét és a belőle sugárzó jót. Megvesztem a humoráért és a személyiségéért. Menthetetlenül beleestem, akárhányszor a csokoládébarna szemeibe néztem. Imádtam, hogy a ruhái megőrizték az illatát és akárhányszor belebújtam valamelyik felsőjébe, csak Őt éreztem magam körül.

Habár a legtöbb időmet otthon töltöttem, a külvilágot lehetetlenség volt kizárni. Milliónyi virágot és hívást kaptam. Mindenki engem sajnált és az én támaszom akart lenni. Még olyanok is, akiknek a kilétéről halványlila sejtelmem sem volt. Mindenki A balesetre volt kíváncsi. Hogy mi történt és mégis hogyan.  Lassan én magam is a tűrőképességem határára kerültem. És ez nem a szokásos, gyorsan megbocsátok fajta harag volt. Az a lány a múlté lett, végérvényesen.

Az új lakótársam, Cirmos-, mert ilyen kreatív nevekkel tudom illetni a környezetemben élőket- minden egyes idegösszeroppanásos pillanatomat megérezve, az ölembe telepedve dorombolt egészen addig, amíg a könnyeim fel nem száradtak, és a lakás néma csendje át nem ölelt, magába nem szippantott. Ilyenkor, akarva-akaratlanul is láttam magam előtt Dan fancsali arcát, ragyogó szemeit és hallani véltem a fejében kattogó fogaskerekeket, ahogy azon agyal, mégis mi módon tudná eltüntetni az új vendéget a közelemből.

Keserűen felnevettem. Sosem fogok előrébb jutni, ha folyton csak a múltban élek. Bár, mindezt könnyű elhatározni, a megvalósítása szinte már a lehetetlen határát súrolja. Hogy tudnád azt, ami meghalt enyhíteni? Egy utolsó, végzetes hibát helyrehozni? Mi mindent tennél másképp, ha akkor tudtál volna a jövőről?

Én tudtam, mit tettem volna másképp. Kezdetnek, sosem engedtem volna el Dant. Soha. Nem vitatkoztam volna egy olyan jellegtelen kérdésen, hogy milyen legyen a gyűrű. Elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem. Hogy milyen üres lenne az életem nélküle. Hogy milyen üres most is.

A fájdalom újult erővel lángolt fel az ereimben és támadta meg a szívem minden egyes négyzetcentiméterét. Már képtelen voltam eldönteni, hogy kínomban mit is csináljak. Az arcomat kapargattam volna, csakhogy a lelki fájdalmam egy kicsit is enyhüljön. De pontosan tudtam, hogy ez mi mindent vonna maga után. És Dan nem ezt várná el tőlem. Ez nem az Ő energiabomba, makacs menyasszonyának a válasza lenne az élet nehézségeire.

Amennyire csak tudtam, összekapartam magam és a telefonért nyúltam, majd tárcsáztam.

-          Halló?

-          Anya? Te vagy az? Szükségem lenne a segítségedre.

-          Mi a baj kincsem?

-          Vissza akarom kapni Daniel menyasszonyát. Önmagam akarok lenni, anya!- zokogtam, mire a vonal túlsó végéről egy hatalmas sóhaj érkezett, majd a vonal megszakadt.

UI.: Erősen gondolkodom azon, hogy elindítsam a másik blogot is, a misztikus jellegűt. Mit gondoltok?

1. Mérhetetlen távolság

Sziasztok!

Itt is lenne az első rész!
Remélem, tetszeni fog, és nem veszi kedvetek ez a kezdés!

Puszi:

Lily

Könnyes szemmel, mosolyogva álltam a hideg, gondosan megmunkált lakkozott fa mellett. Körülöttem az egyetlen, ami megállás nélkül ontotta magából a hangokat a távolban egy hangfal volt. Nyugtató, jellemtelen zene szólt belőle. Ő biztosan nem ilyet választott volna. Sőt, ha itt lenne, háborogna a silány zenei teljesítményért. Kikérné magának, hogy ilyesmi szóljon, és valószínűleg, a következő egy percben már el is intézné, hogy a kedvenc bandájától szóljon az általa imádott dal, ami igaz, hogy az agyamra ment, ám most nevetve, sőt, vele énekelve képes lennék végighallgatni újra és újra. Ha ez lehetőséget adna arra, hogy az örökkévalóságig vele lehessek, vagy csak egy percre is újra lássam, érezhessem, sosem kapcsolnám ki azt a dalt.

De ez nem volt több egy puszta ábrándnál. Sosem fog már visszatérni. Ez volt az a tény, amivel meg kellett barátkoznom, amit el kellett fogadnom. Szinte éreztem magamon a szánalommal teli terhes pillantásokat. Idegesítettek.

Ujjaimat finoman végighúztam a vésett betűkön majd lassan a számokon is. Olyan gyorsan vége lett. Annyira hihetetlen, hogy elment. Hiszen még alig élt! Annyi mindent elterveztünk, annyi minden van még hátra! Erre az egészre csak az életünk végén kellett volna sort kerítenünk! Mikor már körbeutaztuk a világot, szerettük, imádtuk egymást, veszekedtünk eleget, borsot törtünk a gyerekeink és a környezetünkben élők orra alá, és nem utolsó sorban halálra tömtük az unokáinkat.

Már fel sem tűnt, hogy zokogok. Már most annyira hiányzik! Mihez kezdek én nélküle?! Üres vagyok! Egy semmi! Egy hatalmas folt a világ közepén. Olyan nagyon szeretem, és egyszerűen képtelen vagyok lemondani róla! Miért nem ölelhetem meg? Miért nem kelhet fel? Miért, miért nem egy idióta tréfájának az egyikeként állok itt?! Képtelen vagyok elbúcsúzni tőle. Nem, még nem megy.

-          Te hülye barom…- morogtam magam elé, néma szavakkal. – Nem bírtad volna ki, hogy egy normális napunk is legyen együtt, ugye?! Biztos baromi jól szórakozol a remek poénodon, ugye?! Csak hogy tudd, engem nem erőltet a röhögés…- mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy ha más nem is, ő értené a mondanivalómat. Azt is tudtam, hogy amit mondani készülök, mélyen megrázná. De nem tehettem mást. Muszáj volt elmondanom valakinek. Akartam, hogy tudja, mit érzek. – Miért nem vittél magaddal? Miért hagytál magamra? Miért, Dan miért? Annyi minden volt még… Ki fogja megtartani nekem az ígéretét az esküvőnkről? Ki akarja majd összekenni a ruhámat korommal, csak hogy bosszantson? Ki fogja minden egyes reggel elmondani nekem, hogy szeret? Kivel fogom a hirtelen jött, képtelen terveimet megosztani? Ki fog nevetni rajtam, és megvigasztalni, mikor hisztizem? Úristen, annyira nagyon szeretlek, és annyira nagyon hiányzol! Nem akarom, hogy elmenj! Ébredj már fel! Hallod?! Ez már nem vicces! Nem akarok nélküled élni! Nem tudok nélküled élni!- tehetetlenül ömlöttek a könnyeim. Észre sem vettem, hogy egyre hangosabban beszélek. – Könyörgöm, kérlek, gyere vissza! Térj magadhoz! Szeretlek, nem érted?! Hordani fogom a gyűrűt is, csak kérlek, gyere vissza hozzám!- most már üvöltöttem. 

      A szánakozó pillantások megkétszereződtek. Nem tudtak mit kezdeni a haraggal átitatott gyászommal. Kezeket, hideg érintéseket fedeztem fel a testem különböző pontjain. Csillapítani akartak. De egyikük sem Ő volt, hogy tudják a módját. Ismeretlen ujjak, rideg szorítások. Néma utasítások. Nem a meleg, figyelmeztető szorongatások. Szabadulni akartam. Képtelen voltam többet elviselni.

Összeomlottam.

Prológus

Sziasztok! Ahogy a szavazás is egyértelműen mutatta, ez a cím nyert.:) Most pedig, remélem, a Barátom rocksztárja Prológusa elnyeri a tetszéseteket!

Puszi!

Lily 

-         Na, cica, ne kéresd már magad, ez egy olcsó kis fém!- nevetett ki sokadszorra, mire makacsságom és tiltakozásom heves jeléül összeszorítottam ajkaim, sértődötten hümmögtem és feljebb emeltem az állam. – Édi, ne csináld már!

-         Neked egy vacak fém, nekem egy életre való kötelezettség!- vágtam rá, mire még az eddiginél is jobban nevetett. A haragom az egekben járt. – Ne röhögj! Nem vicces! Szerinted egy ilyen kis „vacak fémmel” be fogom érni azért cserébe, hogy a lenyomatos nadrágjaidat meg alsóidat sikálgassam?! He?! Na nem, édikém, vagy megembereled magad, vagy mosathatod mással a cuccod. Ebből nem engedek.

-         Hihetetlen egy nőszemély vagy!- nevetett újra, majd nyomott egy apró puszit az orrom hegyére. – De most mennem kell, a fiúk már várnak. Nekik az én kis darab, vacak fémem is megfelel!

-         Akkor vedd őket feleségül!- kiáltottam rá, majd nagy lendülettel oldalra fordultam, és leestem az ágyról. Dan szóhoz sem jutott a folyamatosan hulló könnyei és az összetéveszthetetlen nevetésétől. Ott, abban a pillanatban, halálosan megsértődtem. Persze, mindketten tisztában voltunk vele, hogy úgy három- négy perc múlva megnyugszom, de addig jobban tette, ha nem szólt hozzám. – Te bunkó.

-        Ugyan már, Sam, ne csináld, tudod, hogy te jelented nekem a legtöbbet és hogy életed végéig a tenyerem kellős közepén foglak hordani, akkor miért kellene ennyire egy vacak gyémánt az ujjadra? Miért nem elég egy sima karika ami jelzi, hogy hozzám tartozol?!

-        Na most, Daniel Anderson, most jött el a pillanat, hogy ne szólj hozzám.

-        Te tiszta dilis vagy!- nevetett fel tehetetlenül, mire kirohantam a hálószobánkból. – Még mindig haragszol? – jött utánam nem sokkal, majd mikor tüntetőleg elfordultam tőle, egy mély sóhajjal felém lépett, nyomott egy csókot a fejem búbjára és az ajtó felé indult. – Majd jövök, baby!

-         Vagy egy normális gyűrűvel, vagy sehogy!- kiáltottam utána, mire ő felnevetett, és megindult a rá váró autó felé.

-        Jól van édi, majd megbeszéljük!- nevetett rám, majd beszállt az első ülésre.

Ez volt az utolsó pillanat, hogy láttam. Soha többet nem jött haza.