1. Mérhetetlen távolság

Sziasztok!

Itt is lenne az első rész!
Remélem, tetszeni fog, és nem veszi kedvetek ez a kezdés!

Puszi:

Lily

Könnyes szemmel, mosolyogva álltam a hideg, gondosan megmunkált lakkozott fa mellett. Körülöttem az egyetlen, ami megállás nélkül ontotta magából a hangokat a távolban egy hangfal volt. Nyugtató, jellemtelen zene szólt belőle. Ő biztosan nem ilyet választott volna. Sőt, ha itt lenne, háborogna a silány zenei teljesítményért. Kikérné magának, hogy ilyesmi szóljon, és valószínűleg, a következő egy percben már el is intézné, hogy a kedvenc bandájától szóljon az általa imádott dal, ami igaz, hogy az agyamra ment, ám most nevetve, sőt, vele énekelve képes lennék végighallgatni újra és újra. Ha ez lehetőséget adna arra, hogy az örökkévalóságig vele lehessek, vagy csak egy percre is újra lássam, érezhessem, sosem kapcsolnám ki azt a dalt.

De ez nem volt több egy puszta ábrándnál. Sosem fog már visszatérni. Ez volt az a tény, amivel meg kellett barátkoznom, amit el kellett fogadnom. Szinte éreztem magamon a szánalommal teli terhes pillantásokat. Idegesítettek.

Ujjaimat finoman végighúztam a vésett betűkön majd lassan a számokon is. Olyan gyorsan vége lett. Annyira hihetetlen, hogy elment. Hiszen még alig élt! Annyi mindent elterveztünk, annyi minden van még hátra! Erre az egészre csak az életünk végén kellett volna sort kerítenünk! Mikor már körbeutaztuk a világot, szerettük, imádtuk egymást, veszekedtünk eleget, borsot törtünk a gyerekeink és a környezetünkben élők orra alá, és nem utolsó sorban halálra tömtük az unokáinkat.

Már fel sem tűnt, hogy zokogok. Már most annyira hiányzik! Mihez kezdek én nélküle?! Üres vagyok! Egy semmi! Egy hatalmas folt a világ közepén. Olyan nagyon szeretem, és egyszerűen képtelen vagyok lemondani róla! Miért nem ölelhetem meg? Miért nem kelhet fel? Miért, miért nem egy idióta tréfájának az egyikeként állok itt?! Képtelen vagyok elbúcsúzni tőle. Nem, még nem megy.

-          Te hülye barom…- morogtam magam elé, néma szavakkal. – Nem bírtad volna ki, hogy egy normális napunk is legyen együtt, ugye?! Biztos baromi jól szórakozol a remek poénodon, ugye?! Csak hogy tudd, engem nem erőltet a röhögés…- mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy ha más nem is, ő értené a mondanivalómat. Azt is tudtam, hogy amit mondani készülök, mélyen megrázná. De nem tehettem mást. Muszáj volt elmondanom valakinek. Akartam, hogy tudja, mit érzek. – Miért nem vittél magaddal? Miért hagytál magamra? Miért, Dan miért? Annyi minden volt még… Ki fogja megtartani nekem az ígéretét az esküvőnkről? Ki akarja majd összekenni a ruhámat korommal, csak hogy bosszantson? Ki fogja minden egyes reggel elmondani nekem, hogy szeret? Kivel fogom a hirtelen jött, képtelen terveimet megosztani? Ki fog nevetni rajtam, és megvigasztalni, mikor hisztizem? Úristen, annyira nagyon szeretlek, és annyira nagyon hiányzol! Nem akarom, hogy elmenj! Ébredj már fel! Hallod?! Ez már nem vicces! Nem akarok nélküled élni! Nem tudok nélküled élni!- tehetetlenül ömlöttek a könnyeim. Észre sem vettem, hogy egyre hangosabban beszélek. – Könyörgöm, kérlek, gyere vissza! Térj magadhoz! Szeretlek, nem érted?! Hordani fogom a gyűrűt is, csak kérlek, gyere vissza hozzám!- most már üvöltöttem. 

      A szánakozó pillantások megkétszereződtek. Nem tudtak mit kezdeni a haraggal átitatott gyászommal. Kezeket, hideg érintéseket fedeztem fel a testem különböző pontjain. Csillapítani akartak. De egyikük sem Ő volt, hogy tudják a módját. Ismeretlen ujjak, rideg szorítások. Néma utasítások. Nem a meleg, figyelmeztető szorongatások. Szabadulni akartam. Képtelen voltam többet elviselni.

Összeomlottam.